Az elmúlt hat évtizedben az orvoslás a megsemmisítés szándékával közelített a daganatokhoz. Azonban szinte mindig akadnak tumorsejtek, amelyek a legdrasztikusabb terápiát is túlélik, és másodjára már sokkal nehezebben támadható daganatot építenek újjá. A hagyományos stratégia korlátai felvetik annak lehetőségét, hogy a rákot valójában nem legyőzni, hanem féken tartani kell – fogalmaz a Magyar Tudományos Akadémia portálján közzétett összefoglaló bevezetője.
Hat évtizednyi – persze jelentős eredményeket hozó, ám a végcél szempontjából kudarcokkal terhes – próbálkozás után a kutatók és orvosok egy része paradigmaváltást sürget az onkológiában. Véleményük szerint ahelyett, hogy a rák maradéktalan meggyógyítására törekednénk, a daganatos betegséget egyfajta krónikus állapottá kell alakítani, amellyel évtizedekig együtt lehet élni. A rákgyógyászat jövője talán nem a végső győzelem a daganatok fölött, hanem a daganat mint betegség „megszelídítése” – hogy daganattal élni ugyanolyan legyen, mint egy jól karbantartott cukorbajjal.
Az új stratégia szerint ahhoz, hogy a daganatok hosszú távon kontrollálhatók legyenek, nem szabad olyan frontálisan rájuk támadnunk, ahogy azt mostanáig tettük. Robert Gatenby, a floridai Lee Moffitt Cancer Center kutatóprofesszora az utóbbi években figyelemre méltó elméleti keretet dolgozott ki a daganatok újfajta, „gyengédebb” kezelésének megalapozására. A tumorok ökoevolúcióját hirdető iskola képviselőjeként Gatenby úgy tekint a daganatokra, mint ökoszisztémákra, amelyekben darwini szelekción alapuló evolúciós folyamat zajlik. A daganatok egy valódi életközösséghez hasonlóan heterogének: mind a daganatsejtek, mind az általuk tapasztalt mikrokörnyezet helyről helyre különböző.
Gatenby – a tumorgyógyászatban amúgy évtizedek óta lappangó hagyományhoz nyúlva – a kemoterápia jóval szelídebb formáját javasolja. Olyan adaptív terápiát, amely csak addig alkalmaz magas dózisokat, amíg a daganat exponenciális növekedését meg nem állítja, azután viszont a tumor méretét folyamatosan figyelve úgy módosítja az adagolást, hogy ne bontsa meg a kezelésre érzékeny és annak ellenálló sejtpopulációk közötti érzékeny egyensúlyt. Ahelyett tehát, hogy a tumor teljes eradikációjára törekedne, kifejezetten szándékában áll megőrizni a daganatsejtek terápiára válaszoló frakcióját, amelyet mintegy „belső ellenségként” játszik ki a potenciálisan veszedelmes rezisztens sejtállománnyal szemben. Az alkalmazott alacsonyabb dózisintenzitás ráadásul nem fenyegeti a stróma épségét sem, így a daganat stabil erezetét és a daganatba behatoló immunsejteket is a terápia javára lehet fordítani.
Klement hangsúlyozza, hogy a daganatokkal való stabil együttélés nem pusztán elméleti lehetőség, hanem létező és régóta ismert jelenség. Egyéb okokból felboncolt fiatal és középkorú nőkben meghökkentően nagy gyakorisággal találnak rosszindulatú emlődaganatokat, amelyek a páciensek életében nem produkáltak klinikai tüneteket. Hasonlóképpen, miközben a 60 év fölötti férfiak több mint 40 százalékában szövettanilag igazolható rosszindulatú prosztata-elváltozások vannak jelen, a klinikai horizontot áttörő prosztatarák gyakorisága mindössze 1 százalék. Mindez arra utal, hogy a daganatoknak külső beavatkozás nélkül gyakran egyfajta önszabályozó dinamikájuk van, és előfordulhat, hogy egy megfontolatlanul alkalmazott korai kezelés megbontja ezt a belső egyensúlyt. Ez a felismerés tükröződik a prosztatarák kevésbé agresszív eseteiben alkalmazott ún. watchful waiting (figyelmes várakozás) stratégiában: ilyenkor az orvos szorosan követi a daganat méretének alakulását, és csak akkor avatkozik közbe, ha az érzékelhetően növekedésnek indul.
A teljes összefoglaló az MTA portálján itt olvasható.
