– Magyarország az elsők között vezette be az orvosi gyakorlatba a geriátriát, vagyis az idősgyógyászatot, ám az elmúlt évtizedek alatt a kialakított keretek nem töltődtek fel valós tartalommal, a geriátriai szakorvosok száma egyre csökken, a fiatalok nem választják ezt a szakterületet – idézi a zaol.hu internetes portál cikke dr. Székács Béla professzort, a Magyar Gerontológiai és Geriátriai Társaság elnökét. – Hazánkban minden ötödik ember 60 év feletti, a 65-nél idősebbek aránya pedig eléri a 17-18 százalékot. A folyamat súlyos gondokat vetít előre, mégsem reagált megfelelő lépésekkel sem a mindenkori egészségügyi kormányzat, sem a szociális szféra.

A közelmúltban remény nyílt a pozitív elmozdulásra, ám a kívánt átalakulás csak akkor hozhat eredményt, ha a geriátriával kapcsolatos gondolkodás is megváltozik. Ennek lényege, hogy az idősgyógyászat ne az utolsó hónapok, hetek elviselhetőbbé tételét jelentse, hanem olyan integrált, aktív ellátást, ami tényleges állapotjavulást eredményezhet.

Az idős emberek gyógyítása nem véletlenül önálló tudományág. Hajlott korra már gyakorta 10-12 társbetegség is kialakult a páciensekben, amelyek tünetei nem a tankönyvi módon mutatkoznak, ezért ezek felismerése és kezelése is speciális hozzáértést kíván. A belgyógyászati, neurológiai, reumatológiai, pszichiátriai kórképek összefonódása komplex tudásanyagot feltételez, ami csak megfelelő számú szakember és az országot behálózó ellátórendszer segítségével juthat el az érintettekhez.

– Olyan járóbeteg szakellátás kiépítésére volna szükség, amely egy helyen, koncentráltan képes foglalkozni az idős emberek ezerféle bajával, s nem kárhoztatja őket arra, hogy minden tünetükkel más-más szakambulanciát keressenek fel – részletezi Székács professzor. – Utóbbi ráadásul azt a veszélyt is felveti, hogy az egyes diagnózisok elsiklanak egymás mellett, a terápiák ütik egymást, s  nincs aki rálásson a teljes képre, magára az idős emberre.

Így fordulhat elő, hogy például egy demens cukorbeteget beállítanak napi négyszeri önálló inzulinkezelésre, holott a szellemi képességei ezt teljességgel kizárják. De más csapdák is leselkednek.

– Tény, az idős emberek 30-40 százaléka a gyógyszerek nem kívánt mellékhatásai miatt szorul kórházi kezelésre – idézi a cikk dr. Kiss Istvánt, a Semmelweis Egyetem professzorát. – Az öt, netán tíz féle pirulát szedő betegnél a gyógyszerek között már óhatatlanul felléphetnek nem kívánt reakciók, amelyek akár súlyosak is lehetnek. Ha kibontakozik országszerte az aktív geriátriai ellátás, a benne dolgozó szakemberek speciális tudása és szemlélete már eleve kiszűri a rossz kölcsönhatások jelentős részét.

Dr. Kiss István hozzáteszi: egyetlen nem geriáter szakorvostól sem várható el, hogy az ehhez szükséges ismereteket a napi munkája mellett megszerezze, ráadásul a gyógyszerfelírás számítógépes szoftverei sem nyújtanak kellő támogatást a veszélyek felismeréséhez.

– Ma már elegendő tudás van a birtokunkban, ami alapján az egészségügyi kormányzat megtehetné a gyakorlati lépéseket – folytatja Kiss professzor. – Számos javaslatot dolgoztunk ki az ellátás szerkezetének átalakítására, ezeket hamarosan megtárgyaljuk a minisztériummal. A szakmai koncepció tehát megszületett, a csíra életképes, már “csak” a növekedés volna hátra. Mégpedig olyan léptékben, ami kiszolgálja a valós igényeket.

A modellben fontos szerepet kapnak a kórházak geriátriai osztályai, ám mivel 2 millió idősödő ember él hazánkban, a feladat oroszlánrésze az alapellátásra, s a vele összekapaszkodó gazdasági, szociális és civil szférára hárul.

– Az egészségügy önmagában képtelen válaszokat adni az elöregedésre, ez nyilvánvalóan össztársadalmi odafordulást igényel. – szögezi le Kiss professzor.

– Ehhez a komplex feladathoz elkötelezett orvosokra van szükség – mondja dr. Császár Tamás, a konferenciát szervező Zala Megyei Kórház geriátriai és krónikus belgyógyászati osztályának vezetője. – Nekünk a gyógyításon túl arra is kötelességünk ügyelni, hogy hova küldjük haza az idős beteget, milyen a szociális háttere, rányitja-e valaki az ajtót. Sajnos meglehetősen kevés az olyan fórum, ahol ezt a szellemiséget terjeszteni lehetne, mint ahogy a háziorvosok, az idősotthonokat ellátó kollégák geriátriai képzése is hiányos. Egyre feszítőbb a szakemberhiány, a mi, 60 ágyas osztályunkon mindössze ketten vagyunk orvosok, két státusz üres. A felgyűlt tapasztalatot nincs kinek továbbadni, egyszerűen nincs jelentkező. Tény, nehéz és összetett orvosi feladat a miénk, nem sikerszakma. De talán éppen ezért kellene jobban elismerni, megbecsülni azokat, akik ezt  vállalják, szívvel-lélekkel űzik.